Megszokhattátok, hogy a legtöbb esetben elég szentimentális és filozófikus szögből közelítem meg a filmeket. Ezt azért teszem, mert hiszek a filmekben és a bennük rejlő üzenetekben - valamilyen szinten mindegyikben van, természetesen azért nem mindegy, hogy mit nézünk. És bár tudom, hogy rengeteg filmmel kapcsolatos oldal van az interneten, ilyennel még nem találkoztam; mindemellett elsősorban azért írom ezt a blogot, mert ezek a gondolatok ki akarnak jönni belőlem és fontosnak tartom, hogy megosszam Veletek. A többi teljesen rátok van bízva, kezeljétek saját ízlésetek szerint. Szokásomhoz híven igyekszem most is elmerülni az érzelmek világában, ami jelen esetben nagyon könnyű lesz, mert kitűnő alapanyagom van hozzá. Ez a film idén lesz 20 éves, de ez teljesen lényegtelen, mert egy örök klasszikus darabról van szó, ami mindig aktuális lesz. A filmet az a Martin Brest rendezte, akinek a Beverly Hills-i zsarut is köszönhetjük és később a Ha eljön Joe Black-et. Brest munkásságát elnézve a kevés, de minőségi alkotások dominálnak, sok jelöléssel. Az Egy asszony illata (The Scent of a Woman ) esetében számos Oscar és Golden Globe jelölés volt, sikerrel: előbbiből egyet - legjobb férfi főszereplő: Al Pacino -, míg utóbbiból hármat is elhozott - Al Pacinot ott is díjazták. Nem véletlenül.
A filmnek igazából három főszereplője van: a vak és nyugalmazott alezredes Frank Slade (Al Pacino), akinek elege van az életből és saját nyomorúságából; a másik a fiatal és szegény diák Charlie Simms (Chris O'Donnell), aki szeretne kitörni, de iskolai balhéba keveredik; a harmadik pedig az Élet. Az utolsót azért tartom fontosnak kiemelni, mert annyira erős a jelenléte a filmben, annyira ott van minden mozzanatban, minden cselekedetben valamelyik aspektusa, hogy szinte megszólal. S talán épp ez a célja a filmnek: hogy megszólaljon bennünk. Frank, aki kitűnő katona és vezető volt, most vakon és megkeseredetten lakik rokonainál egy külön kis házban a kertben. Egyetlen öröme az itala és mindenki más kritizálása, becsmérlése. Charlie szegény családból való, aki becsülettel és tisztességgel próbál helytállni az életben és az iskolában. Mivel nincs elég pénze, állás után néz és így ismerkedik meg Frankkel, aki mellé a rokonai - mivel elutaznak - idősgondozót keresnek a hétvégére. Az ismerkedés borzasztóra sikerül, Charlie nem tudja hova tenni Frank stílusát és legszívesebben elmenekülne, de a család kérésére mégis igent mond. Mielőtt munkába állna, az iskolában szemtanúja lesz egy elég durva csínytevésnek, és bár érzi hogy ebből még baja lehet, társainak hallgatást és örök titkot esküszik. Legnagyobb meglepetésére másnap Frank közli vele, hogy csomagolja össze a holmiját, mert azonnal indulnak New Yorkba, egy hétvégére. A történet innen indul be igazán és természetesen egy szóval sem árulok el többet belőle, tessék megnézni!
Viszont muszáj megvizsgálnunk a három főszereplőt és kapcsolatukat, mert az egész film erre épül és ebben a varázsa, az ereje. Az első pillanattól fogva látszik, hogy Frank mindenkit utál, de elsősorban saját magát. Régi énje képtelen megemészteni és elfogadni új helyzetét, a "sötétséget" amiben van. Dühét és haragját másokon vezeti le és italba folytja. De akkor mégis mi élteti? Mi hajtja előre? Erre hamar választ kapunk: ez a bizonyos, különös hétvége. Frank minden összespórolt pénzét erre a 2 napra tette fel, amikor újra élni akar. Luxuslakosztályt bérel a Waldorf-Astoriában, limuzint bérel, elegáns éttermekbe megy és hódolhatnak legnagyobb szenvedélyének: A Nőknek. Egyszerűen fantasztikus és csodálatos az a tisztelet, hódolat és érzelem, ahogy Al Pacino a nőkről beszél a filmben; a repülőgépen előadott monológja (spoiler!) pedig legalább olyan jelentőségteljes filmtörténeti pillanat lett, mint a Minden héten háborúban az a bizonyos öltözős buzdító beszéde. Legalább ennyire megdöbbentő, amikor megértjük, hogy neki milyen fontossággal bír ez a hétvége, hogy mekkora áldozatokat hozott ezért és milyen lelkierőre volt szüksége hozzá. Charlie egy jóravaló srác, az az igazi aranyszívű, naiv teremtés, tele jósággal és szeretettel, aki a mai világ pancserévé szokott válni. Ez egy rendkívül éles ellentét Frankkel, aki megtanulta, hogy nem az ilyeneké a világ és a hosszú, kegyetlen katonaévek alatt megtanulta az élet túlélésének szabályait, vagy legalábbis ő ezt hiszi. A két különböző karakter és jellem harca, egymás fölötti dominálása és elbukása teljes katarzisként vonul végig a filmen, egy pillanatra sem engedve a bűvöletből. Ki tanít kit? A sokat megélt, megkeményedett veterán a fiatal, ártatlan serdülőt? És miről? A nőkről, az élet kegyetlenségéről? Vagy fordítva? A naiv lélek a szeretet elől elzárkózott szívet, magáról a szeretetről és elfogadásról? Ki ment meg kit? Ezek azok a lehetséges kérdések és válaszok, amiket az élet állít elénk és végig figyel minket, nem ereszt a szorításból és folyamatosan hatással van az érzéseinkre, a saját személyes életünkből. És itt jön el az a pont, ami miatt csodának tartom a filmeket; hisz látunk a vásznon különböző ismeretlen karaktereket, követjük azok sorsát és bár tőlünk teljesen idegenek, egyszer csak mégis azon vesszük észre magunkat, hogy az egészet kivetítjük a saját életünkre és egy teljesen személyes szemszögből nézzük az egészet. Ez a filmek igazi ereje.
Zárásként annyit, hogy a rengeteg emocionális és ki nem mondott dolgok mellett, a film tele van hatalmas és klasszikus mondatokkal, párbeszédekkel, amelyek minden ízükben pontosan beleillenek a film érzelemvilágába, egyszerűen eszméletlenek. Egy ilyennel szeretnék zárni.
" - ... csak John Daniels-t akarok.
- Nem Jack Daniels-t, ezredes?
- Neked Jack, fiam, de én már régóta ismerem. "
/ http://kritikustomeg.org/filmid.php?fid=2082 /
PS Nem zárhatom le úgy ezt a posztot, hogy nem említem meg Végvári Tamás nagyságát és halhatatlanságát. Az ő szinkronja, most is mint mindig, olyan erőteljességet és karaktert ad az amúgy is briliáns Al Pacino-nak, ami egyszerűen lebilincselő, és ez még tökéletesebbé teszi a filmet.
