"Van az a film, az a szamaras. Tudoood! Ahol Kevin Costner megy a szamárral és apokaliptikus meg ilyenek, naaaa mi a címe?" Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak nem rég, mert egyik nap csak úgy beugrottak az előbb említett képek, és bár tudtam, hogy sok-sok évvel ezelőtt, még fiatal serdülőként láttam ezt a filmet, de a címe elsőre nem jutott eszembe és nem tudtam hirtelen hova tenni. Gondolkodtam, gondolkodtam míg felsejlett a "hajnal" és azonnal világossá vált: ez csakis A jövő hírnöke lehet.Többre nem emlékeztem belőle, így le kellett üljek és újra megnézzem. Nem bántam meg. Sőt. Épp ezért tartottam fontosnak, hogy megosszam Veletek, hátha van közületek aki még nem ismeri vagy egyszerűen csak valamikor régen látta és azóta elfelejtette.
A jövő hírnökét maga Kevin Costner rendezte és 1997-ben mutatták be. Azokban a '90-es években, amikor - ugyan még kicsi voltam és alig érdekeltek a filmek - így utólag be kell látnom, hogy számos örök "klasszikus" alkotás született és a kedvenc filmtörténeti korszakom lett az a 10 év. Teljesen más varázsa, szelleme van az akkor készült filmeknek, hozzám sokkal közelebb állnak, mint az ezredforduló utániak. Kevesebb volt bennük a számítógépes effekt, (szó szerint is) több volt az emberi rész és jobban megadták a módját a dolgoknak: mondjuk nem akartak 90 percben elmondani egy kétórás történetet. Jobban domináltak az érzelmek és a szellemi mondanivaló, mint a látvány és a képi világ - vagy legalábbis egy egészségesebb egyensúlyban voltak, mint napjainkban. De miért írom én ezt múltidőben? Szóval egyszerűen más az atmoszférájuk és ennek egyik remek példája a The Postman.
Kezdjük ott, hogy a film 2 perc híján 3 óra hosszú, tehát elég terjedelmes. Unalmas lenne? Egyáltalán nem. Legalábbis azoknak biztos nem, akiknek akkor is tetszik egy film, ha nincs benne állandó őrült kamerarángatás - amivel egyébként semmi bajom, csak megvan a maga helye és funkciója - , folyamatos képváltás és hasonlók. A jövő hírnöke lassú folyású, viszont nincs benne felesleges üresjárat, minden másodperce, képkockája a helyén van. Ahhoz, hogy megértsük a filmet, a felszínes gondolatok és érzelmek alá kell merülnünk és olyan kérdéseket, fogalmakat kell nagyító alá vennünk, mint hogy mit jelent az egyén biztonsága, szabadsága, milyen egyetemes joga lehet az embernek - például az életéhez, mi alapján uralkodik egyik ember a másik felett és kitől kap(hat) erre felhatalmazást. Természetesen jelen társadalmunkban - és itt a demokráciára gondolok - ezekre viszonylag megnyugtató válaszokat tudunk adni. De mi történik akkor, ha ez felborul? Ha az emberiség eljut oda, hogy ezt a rendszert megsemmisíti és az élőhelyét, a Földet, "elpusztítva" önmaga ellen fordul? Milyen társadalmi berendezkedés alakul ki, mik lesznek a túlélés szabályai, viselkedésünket tekintve emberek maradunk vagy állati ösztöneink veszik át a vezetést? A legtöbb posztapokaliptikus film ezen kérdésekre próbál - a maga módján - válaszolni. Nem teszi ezt másképp a The Postman sem. 2013-t írunk, az Amerikai Egyesült Államokat polgárháború szaggatta szét és mivel a technológiai fejlődés megállt, az erőforrások, üzemanyagkészletek hamar kifogytak, így a társadalmi fejlődés is visszafordult és majdhogynem középkori szintig süllyedt. Az emberek, egymástól minden tekintetben elszigetelt, kis kolóniákba csoportosultak és próbálnak fennmaradni. A túlélési esélyeiket nagy mértékben csökkenti az önkényuralomra törő Betlehem generális (Will Patton - Tolvajtempó, Az ügyfél) és félkatonai szervezete. Különös szabályok, farkastörvények szerint élnek, céljuk pedig egyértelmű: megfélemlítéssel uralkodni az emberek fölött és "megtisztítani az emberiséget". Náluk egyetlen büntetés létezik: a halál. Történetünk másik főszereplője egy magányos farkas (Kevin Costner), aki szamarával járja az országot és próbálja túlélni a borzalmakat. A sors érdekes játéka folytán rátalál egy kilőtt postafurgonra és magához véve a halott postás ruháját és kézbesítetlen leveleit, postásnak kiadva magát kér bebocsátást a településekre. Akaratán kívül új eseményeket indít be, mert a kilátástalan helyzetben maradt emberek a reményt látják benne. Azt az embert, aki jó hírt hoz nekik a külvilágból és kapcsolatot létesít a szeretteikkel. Ami csak egy jóindulatú csalásnak indult, komollyá válik és a Postás hamarosan a forradalom és az ellenállás új vezetőjének szerepében találja magát. Bár legszívesebben elmenekülne, lelkiismerete nem engedi és a sors akaratának engedve beteljesíti végzetét.
Ahogy telik az idő és haladunk előre a cselekményben, úgy válik a film hangulata egyre emelkedettebbé és drámaibbá. Egy ember, aki az erőszak és megfélemlítés erejével akar uralkodni mindenen és mindenkin, szembetalálja magát egy férfival, aki akaratán kívül válik vezérré a szeretet és a béke fegyverével. Klisé? Lehet. Valóságos? Az. Engedjünk a szentimentalizmusnak és vessük bele magunkat ebbe a filmbe, mert örök emlék marad és nem bánjuk meg. Nézzétek meg!
PS Ugyan témáját tekintve hasonló az 1995-ös, szintén Kevin Costner főszereplésével készült Waterworld-höz, fölösleges ahhoz hasonlítani, ez egy különálló film.
