Nem vagyok egy Sherlock Holmes rajongó, sőt mi több, alapos ismerője sem vagyok a legendának. Egy-két filmes verzióját láttam még régebben, de a kellemes kikapcsolódáson kívül semmi más nem maradt meg. Majd jött 2009 valamint Guy Ritchie, és a történelem újjáéledt. Az a Guy Ritchie, akinek olyan felejthetetlen alkotásokat köszönhetünk, mint a Blöff, a Ravasz,az agy és két füstölgő puskacső vagy épp a Spíler. Ezekben a filmekben három dolog (biztosan) közös: Anglia, gengszterek, humor. A rendező pedig maradt a jól bevált védjegyeinél és beleültette az újradolgozott Sherlockot. Megtartotta legendás zsenialitását, ezt megfűszerezte (némi) különcséggel, harcászati és harcművészeti jártassággal, az eredmény pedig magáért beszélt: siker, siker és siker, hisz a közönség imádta és hangosan követelte a második részt. Eltelt 2 év és tavaly decemberben végre eljött a várva várt pillanat (legalábbis külföldön, idehaza pár hetet még várni kellett).
A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: Lord Blackwood kiiktatása után, a szerelmes Dr. Watson (Jude Law) leendő feleségéhez költözött és Sherlock (Robert Downey Jr.) magára maradt. Különc detektívünket ez komolyan megviselte, ráadásul most nagyobb szüksége lenne rá, mint korábban bármikor. A köztiszteletben álló Moriarty professzor (Jared Harris), aki egyszerre elismert tudós és zseniális bűnöző, semmitől sem riad vissza, hogy gonosz terveit, amelyek minden képzeletet, határt és összeesküvést felülmúlnak, véghezvigye. Sherlock most méltó ellenfelére talált, ám egyedül nem bír vele. Ekkor tűnik fel a színen Dr. Watson, aki másnapi esküvőjéről jött értesítené barátját. Holmes különös legénybúcsút szervez társának, aminek rövid időn belül az lesz a következménye, hogy futniuk kell az életükért. A két jó barát rendhagyó kapcsolata az egész film fő esszenciája, még jobban dominál, mint az első részben, vagyis a már jól megszokott zseniális párbeszédek és csipkelődős megjegyzések, kimondott és kimondatlan érzések most sem maradnak el, kitűnően szórakoztatva minket. A legendás párosnak mindent meg kell tennie, hogy túléljék a prof. támadásait és leleplezzék szándékait. Ebben segítségükre lesz Sherlock előkelő, de agyafúrt bátyja, Mycroft Holmes (Stephen Fry) és Sim a titokzatos, de halálos cigány jósnő (Noomi Rapace). Ahogy azt egyre több mai filmnél megszokhattuk, a történet nem áll meg egy országban, hőseink bejárják egész Európát és emellett még némi első világháborús prológust is kapnak. Szóval cselekmény, változatos helyszín van bőven és ha közben el is feledkeznénk a csavarokról, Sherlock Holmes mindig eszünkbe juttatja.
A film nézése közben néha furcsa gondolatom támadt, és már-már azt hittem, hogy Vasembert látom a Karib-tengeren és épp Davy Jones ellen csatázik. Ez talán azért lehet, mert Robert Downey Jr. épp annyira laza, humoros és zseni, mint a Vasemberben, a történet pedig annyira kalandos és szép (és annyira vehető komolyan), mint a Karib-tenger kalózaiban. A cselekmény és az akció folyamatosan magas fordulatszámon halad, nagyon ritka alkalmakkor esik vissza, ilyenkor azonban a néző ezt azonnal megérzi és már-már reklamálna, amikor ismételten felpörög a motor, mi pedig elcsendesedünk és minden figyelmünk újra a vászonra szegeződik. A story mellett a technikai kivitelezésre sem lehet panaszunk: gyönyörű tájak, Sherlock-féle verekedések (aki látta az első részt, tudja mire gondolok), bizarr fegyverek és ötletek, lélegzetelállító lassítások és képek, egyszerűen pazar. Ami film zenéjét illeti, Hans Zimmer szerezte, szokás szerint minden igényt kielégítve.
Guy Ritchie egy újfajta angol hőst hozott létre, aki valahol a viktoriánus kori James Bond és Jason Bourne között helyezkedhet el. Lehet szeretni vagy utálni, de vitathatatlanul utánozhatatlan és ellenállhatatlan.
És hogy ennek az egésznek mi az eredménye? Bár tegnap láttam moziban, ma biztos újra megnézném. És holnap is.
